Vannak még rossz napok

A mai nap is egy ilyen nap. Szar. Hogy mitől ennyire szar?Ne kérdezd, ha tudnám már az ellenkezője lenne.

Sokat elmélkedek mostanában, úgy mindenről és mindenkiről. Gyakran a magányról is. Hogy nekem miért nincsenek barátaim? Miért mentek tönkre a régi barátságok? Miért nem keresnek, miért én keressem őket?

Felesleges ezen a kérdésem tovább elmélkedni, már rég tudom a választ. Teljesen egyszerű: megváltoztunk. Igen többes számban, mert nem csak én változtam meg, hanem ők is. Ez a változás mindig is ott volt, csak szimplán nem vettem róla tudomást.

Eleinte marcangolt a dolog,hogy miért nem akar X velem telefonálni, hiszen évente kétszer szoktunk csak beszélni, mindig eljön hozzám, ha a nyarat itt töltjük. Aztán elmondta,hogy szerinte sokat beszélek és ez neki terhes.

Y már réges régen más vizeken járt, csak én nem vettem észre. Ott volt nekem, amikor a leginkább szükségem volt egy barátra. A legnagyobb támaszom volt nagyon nehéz időkben, mégsem találtunk újra egymásra. Teljesen más értékekett képvisel már . Ő is megváltozott. Nincsenek közös tartalmak a jelenlegi élethelyzeteinkben, így eltávolodni már csak idő kérdése volt.

Z eddig is ritkán szokott keresni, élet/szituáció függő helyzetekben leginkább. Ezt is már évek óta tudtam, de mégis a nehezemre esett megemèsztenem, hogy ő sem keres.

Nehéz elfogadni, hogy a világ,ami egykoron még teljes pompájában létezett, aminek a közepén egy színes trónuson ültem már csak emlékezet. Aki egykor lètezett, megnevettetett és mindig énekelt, ma már csak emlékezet.

Éles szemmel bírálom magamat abból az időből. Van, amiért hálás vagyok, de van, amiért haragszom is. Igazából butaság haragudni valakire, aki nem tudta,hogyan kell, csak próbálta a legjobbat adni, hogy elérje a célját.

Végül is megcsinálta, lediplomázott, migrált, nem kallódott el, emberrè vált. Megedzette az élet.

Olyan sokáig voltam bátor, vakmerő, erős és tulajdonképpen minden, ami nem én vagyok, hogy azonosultam azzal a valakivel, akivè váltam,holott nem is akartam ezt a változást.

Na jó, de mi ebben a rossz? Önálló, független, bátor, erős...ezek mind jó tulajdonságok. Valóban, mind jók, csakhogy az ár,amin szereztem őket volt borsos.

Saját bőrön tapasztalatot szerezni,mert naiv vagy. Naiv, mert nem tanultam meg, hogyan kell helyzetekben helyesen cselekedni, reagálni. Melyik reakció a helyes? Nem tudtam, sodort az ár. Amikor letette a fáradt lelkemet, akkor hasított mindig belém a felismerés, hogy ez nagyon nem volt jó így.

Hát én megtanultam a leckét, az élet adta sorban egymás után őket. Így megingott a bizalom és az egyetlen kapaszkodóm a hit volt. A hitem az örökké tartó barátságban. Ők lehet, hogy nem tudják, de a tudat, hogy nekem bizony vannak barátaim, sokszor segített át a nehéz helyzeteken.

De semmi sem tart örökké, szokták mondani a bölcsebbek. 40 évesen rájönni, hogy "puhh, baszki, velem ezek már nem akarnak barátkozni, nincs bmar bennünk semmi közös" az bizony fáj. Egy ideig. Aztán elmúlik, de ehhez kellenek olyan gondolatok is, hogy a telefon kètirányú "utca" és kell hozzá önismeret is, mert lehet, hogy a másik talált bennem valamit, ami miatt már nem akar barátkozni. Teljesen rendben van. Pontot teszünk a végére, becsomagoljuk egy díszes dobozkába az emlékeket és lezárjuk a múltat. Nem kell mindent megbeszélni, szót szaporítani. A lényegen nem változtatna.

Kis sírdogálás után kisvártatva az önsajnálat legmélyebb bugyrában rájövök, hogy mi bajom : Nosztalgia. Valójában nem hiányzik semmi és az az élet sem, amit migráció előtt éltem. Itt az ideje elengedni a múltat és a helyèbe a jelent engedni.

Már évek óta itt áll ugyanis a kapuban az új Kapitel, ami jobban ki tudná tölteni a teret. Családra vágyunk, annak minden pillanatára. Eddig féltem tőle, de úgy érzem nincs mitől. Készen Állok. Jöhetnek a gyerekek és velük együtt egy új korszak.

MB BW

9.7.2025