Hazajönni csak az tud, aki egyszer már elment

Én a Migráns

Egy tavaszi nap volt, mikor is begördült a kék kamion a házunk elé. Magyar rendszám volt rajta. Az az új, ami már nem csak három betűből és három számból áll.

A hálószoba ablakában álltam, néztem hogyan tolat be a ház elé és úgy éreztem megfulladok. Szavakkal nem tudom elmondani,milyen érzés volt ez nekem. Megjött a kamion, ami haza fog bennünket költöztetni Magyarországra, elviszi az összes materialista jelenünket a dunántúli kisváros csendes utcájában álló házunkba. Feszült a mellkasom es tudtam, ha engedek, soha el nem álló zokogásban török ki.

Nem, ezt nem lehet, a férjem nem tud magyarul, hogyan beszélnek,amíg én itt kièrzelmeskedem magam?! Hát sehogy! Na, hát pont így győztem meg magamat arról, hogy akkor most nem sírunk. Inkább később, ha mindennel végeztünk és elmennek.

Gondoltam naivan...ugyanis mire elmentek, már éjfél lett.

De legalább jól laktak és mèg le is tusoltak nálunk, mind ahányan voltak. Ugyanis jött egy második kamion is, plusz egy kisebb teherautó is, amivel a pakolók jöttek. Késtek. Már a fél lakás, a materialista életünk fele már a nagy kék szörny gyomrában volt.

Az utolsó éjszakát a bérlakás padlóján két vendég ágynak csúfolt gumi matracon töltöttük. Izgultunk, fáradtak voltunk és mindeközben arra gondoltunk, hogy az egyik autónkon és egy Leifheit felmosón kívül mindenünk egy nekünk vadidegen emberre van bízva. Borzasztó érzés volt. Közben vágyakoztunk már haza. Még egyszer, utoljára megtenni a 14 órás utat hazáig. Ez volt minden vágyunk.

Miután átadtuk a lakást elindultunk haza. Több, mint egy évtized migrációs stressz, kapitalizmus, jól lét, eldobható társadalom, fake barátságok, 10-12 órás munkanapok, karrierèpítès, szar időjárás, pénz,ami itthon rengeteget ér, stabil és marha jól fizető munkahely, sóvárgás, rossz mentálhigiénés állapot, magány. Ezeket hagyom magam mögött. Ezeket is a bekulcsolt lakásban hagytam.

És mi várt itthon? Hát a felismerés, hogy a világ, amit itt hagytam, már régen szèthullott. Nem létezik. Az a világ, amibe addig kapaszkodni tudtam, amiről azt hittem, hogy létezik, már nem lètezett. Ő is megváltozott, úgy ahogy én is. Csak én ezt nem vettem észre. Nem vettem észre, talán azért, mert nem akartam látni ezeket a jeleket.

De ezek a jelek addig is lèteztek. Apró gesztusokkal járták be évek óta a kis világomat, mire rájöttem, hogy el kell engedni azokat, akik menni akarnak . Szeretettel emlékezem rájuk a szép közös pillanatok miatt.

New Life - new me. Tökéletes tiszta lap. Gondoltam én.

Hát sejthetitek, hogy nem egészen így lett.

Amint elfoglaltuk a "tanyát" és kialakítottunk egy kartonok közt bukfencelős napirendet, rájöttünk, hogy mennyi mindenünk nincs. Hiába hányta ki a kék monstrum a materialista jelenünket, mégis szembe kellett néznünk a ténnyel: Csak magunkra számíthatunk. Ugyanis csak addig vagyunk érdekesek, amíg nem realizálja a környezetünk, hogy Ezek már tényleg nem külföldön élnek. Megszűnik a varázs, ami addig volt körülöttünk. "Ő külföldön él és én ismerem" -ki tudja ki mit gondolhat, de miután már nem Azok vagyunk, hanem Földiek, már nincs semmi izgalmas bennünk.

Na itt, ezen a ponton válik érdekessé a történet.

Miért ? Hát erre egy szó a válasz: sztereotípiák.

De mivel szembesültem én, mint Migráns a migracióim során? Milyen sztereotípiák gyötörtek engem?

Például a nyelvtudás vagy annak a hiánya. Mindig voltak, akik nyelvtanilag vagy stilisztikailag találtak hibát a mondandómban. Aztán ott volt a munkahelyi multikulturalizmus. Kultúrsokk a vidéki kisvárosból érkező lánynak, aki addig -főiskola ide, főiskola oda- soha sem tapasztalta meg a kulturális diverzitást. Aztán volt ott még egy fontosabb dolog is, sőt talán a legfontosabb, amin sürgősen változtatni kellett. Az addigi szocializációm. Megtanultam elfogadni azt, ha valaki más, ha valakinek más a véleménye,mint az enyém és elfogadtam a tényt, hogy különbözünk. De! Ennek ellenére még lehetünk "barátok". Ha nem is barátok, de nem ellenségek. Megtanultam meglátni a rosszban a jót, hőbörgès és a másik véleményezése, lekicsinyítèse nélkül vitázni, szabályokat követni, felelősséget vállalni magam és másokért, olyanokèrt is, akiket még csak nem is ismerek.

Érzékenyítve lettem, átszocializálódtam. Láttam, hogy máshogy, egymás leugatása nélkül is megy. De még milyen jól megy!

Engem ezekre tanított meg Európa, az az Európa ,ahol számít az Ember. Nem az állam, hanem a benne élő emberek!

Itthon ez hiányzik nekem, főleg az én kis dunántúli városomban érzem a hiányát.

Milyen érzés vissza migrálni? Hát érdekes! Olyan volt az elején , mintha a létra legfelsőbb fokáról estem volna le. Sztereotípiák, előítèlet, helyi Bubble. Úgy érzem magam, mint általános iskolában, amikor kiközösítettek a többiek. Ismerem a város minden utcáját, az iskolámat ugyanaz a vasajtó nyitja, vannak ismerős arcok, ízek, illatok, hangok amikkel eggyè váltam. És itt vannak az emberek, akikkel beszédbe elegyedem. Miért is ne, hiszen ismerem őket...hittem én naivan. Nincs közös nevező. Hogyan is lenne? Hogyan tudnám elmondani szavakkal valakinek,milyen érzés egy multikulturális városban élni, ahol 2 millióan élnek és én egy vagyok közülük? Miközben az illető még a fővárosig sem jut el.

Hogyan mondjam el, milyen érzés, megtanulni másként működni? Milyen egy másik társadalom részévé válni?

Én jelenleg úgy érzem, hogy nem illek bele a lokális puzzleba. Másként élek, egy idegen nyelven beszélek otthon, állást foglalok politikai ügyekben és ki merem hangosan mondani, hogy utálom a homofób bunkókat.

Emberkerülő lettem.

Én ezeket az értékeket képviselem. Ez viszont itthoni környezetben sokszor elutasítással vagy meg nem értèssek jár.

Ez a gyomros, amit az ember kap, ha hazaköltözik. Mert a back to the roots nem csak a házi tyúklevest jelenti, hanem azt is, hogy újra meg kell találnom a helyemet itthon, de most úgy, hogy az érték,amit képviselek, amit megtanított nekem a befogadó országom itthon is részévé váljon a környezetemnek.

Hogyan tudom a vaskalapot levenni róluk? Hát nem tudom. Erőszakkal biztosan nem. Szép szóval talán.

MB BW

18.6.2025